Új esélyek, új, idegenvezető, régi város. Ismét nekifutottam, de hegyek se nőttek, szőlő se hajtott, tengerpart se kerekedett. A városból most se láttam többet, mint előzőleg. Akkor hát miről írjak? Mi olyan tényt tárhatnék fel, érdekességet oszthatnék meg magammal, amit idegenként is szívesen olvasnék vissza?
Inkább elmesélem nekem a napfelkeltét.
Azon az álmos reggelen egy karcsú plüsszsiráf mellett ébredtem. Hiába az előző napi Elekron-ikus vihar, ami szerves oldószerekkel történő idegrendszer pusztítást sodort magával az éterben, valahogy minden normálisnak tűnt a maga abszurdságával együtt. Csak feküdtem, és figyeltem az alvó zsiráfot, akit előző este karjaimban hoztam fel a lépcsőn. Az idő megfagyni látszott a fülledt nyáréjszaka levegőjének maradékában. Csupán csodálatom tárgyának egyenletes szuszogása kavarta lassan az időtlenség ködét. Aztán lassan meglódult a világ, beindultak a fogaskerekek, megmozdult egy kéz, leomlott pár hajtincs. Ezzel elkezdődött, mint mikor a nagy sárga égi korong, első sugarai megjelennek a horizonton, hogy jelezzék, hamarosan új nap kezdődik. Az álmos zsiráf ébredni kezdett, kinyújtózott az ágyon, felemelte karcsú lábait, majd felült, hogy követelje a világtól, facsarjon ki magából egy csésze kávét, hogy elindulhasson a nap.
1 megjegyzés:
Ilyen sztorikat továbbra is! Jól sikerült!
Megjegyzés küldése