Forró nyári nap volt egyedül ballagtam az országúton. Stoppoltam. Bár reménytelen volt a helyzet. Már egy órája egyetlen autót sem láttam. A dög melegben csak a madarak csiripeltek vidáman. Hirtelen halk morajra lettem figyelmes, mely a hátam mögül érkezett. Valami közeledett. Megfordultam, és fáradtan emeltem az égre hüvelykujjamat. Még nem láttam semmit, de már nem sok reményt fűztem az egészhez. Ebben a rohadt világban ki vesz fel egy stoppost?! Ekkor a kábé százötven méterre lévő kanyarból kirobbant egy autó. Gyönyörű hangja volt. Metálkék Ford. A sofőr igen dinamikusan vezetett, és valószínűleg tövig nyomta a gázt. Már a lendületből gondoltam, hogy nem áll meg. És ahogy közeledett, nem is lassított. Még mellém sem ért, de már leeresztettem a kezem. Ekkor hirtelen gumi csikordult a forró aszfalton, és a kocsi rajtam túlszaladva kábé húsz méterre megállt. Ekkor figyeltem meg igazán az autót. Átlagos tucat autó volt csupán, mégis a legszebb tucat autó, amit valaha láttam. Érződött a gazdája egyénisége, és autószeretete. És bár csak néhány pillantást vethettem rá, míg odakocogtam mellé, de tökéletesen az én ízlésvilágomat tükrözték az apró átalakítások. Nem volt benne egy apró túlzás, vagy hiányosság sem. Ennyi idő távlatában is nyugodtan mondhatom, a valaha látott legszebb autó volt.
Nem akartam, hát lemaradni erről a csodáról, így hát szedtem a lábam. Kinyitottam az anyóssülés ajtaját, és igencsak meglepődtem. Nem vagyok egy soviniszta, de el sem tudtam képzelni, hogy egy ilyen gyöngyszemet, ilyen dinamizmussal egy nő vezet.
– Szállj be, elviszlek! – Csattant a hangja, és már sikítottak is a gumik. Az autó szinte kirobbant, a hölgy pedig fesztelenül felkacagott. Hosszú haja vörösre volt festve, de az eredeti szőkésbarna, ami kikandikált a festék alól a hajtöveknél, sem állhatott valami rosszul a tulajnak. Kábé velem egyidős lehetett, és lehetetlenül vékony alkat. Egy pólót viselt, és egy világos nadrágot. Bár odakint nagy volt a hőség, a légkondi gondoskodott az utasok kényelméről.
A szemembe nézett, és … belemerültem a szemeibe. Azok a szemek! Kérdezett, valami olyasfélét, hogy hova is tartok pontosan, én meg nagy nehezen kiböktem, hogy merre. Látszólag nem zavarta, hogy egyenesen bámulom, és ez még jobban feszélyezte helyzetem. Irtó messze lakta, így igencsak meglepett, mikor tett egy könnyed megjegyzést, hogy hazáig visz.
– Elviszlek. – mondta – Imádom azt a helyet. Az ország legszebb része.
Egy darabig szóhoz sem jutottam, az út még az ő vezetési stílusával is vagy két óra. Aztán ocsúdin kezdtem. Egy gyönyörű autóban, egy bombajó nővel, két órát utazom. Csak a szemei! Olyan ismerősek. Mintha régóta ismerném ezeket a szemeket. Nemsokára beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy övé az autó, és imád vezetni. Ahogy beszélt, szinte vibrált, egyszerűen minden pillanatban lenyűgözött. Eleinte csak ámultam, de lassan kezdtem felvenni, a tőlem nem is olyan távol álló stílusát. Közben az autó száguldott, falta a kilométereket. Teljesen egy hullámhosszon voltunk. Megálltunk egy pihenőnél, ahol ittunk egy frissítőt. Volt ott egy nagyszájú úriköcsög banda. Három suttyó, valami sport limuzinnal. Szájhősködtek ott, hogy milyen jól vezetnek, hány csajt szednek fel, mennyi felest isznak meg egy buliban, stb., stb.
NANÁ, hogy versenyzünk!
A start már el is indult. Kirohantunk, beugrottunk a kocsiba, padlógáz, porfelhő, a két kocsi fej-fej mellett lőtt ki a parkolóból. Hosszú kilométereken haladtunk egymás mellett. A két autó nem bírt egy mással. Hirtelen egy busz tűnt fel előttünk. A helyzet nem volt túl rózsás. Ellenfelünk haladt a szembejövő sávban, ő előzhetett. Előttünk a busz. Se leállósáv, se rendes útpadka . Csak az árok. Ekkor rám mosolygott, és én hirtelen nagyon-nagyon megrémültem. Megvillantak a szemei. Azok a szemek. És én tudtam, hogy nem tud veszíteni. Hirtelen csikorogtak a gumik, és a sport limuzin elhúzott a busz mellett. Egy kamion kürtje hallatszott, nagyon közelről, majd egy hatalmas csattanás. A világ megpördült, és a busz jobb oldalán az autónk elhagyta a talajt.
Mikor kinyitottam a szemem, a szüleim álltak mellettem. Igen lassan eszméltem csak rá, hogy kórházban vagyok. Eszméletlenül fájt a fejem. Felültem, de ültömben is szédültem. Visszahanyatlottam. Ráeszméltem, mennyire tehetetlen vagyok. Hirtelen beugrott a lány képe. A szemei. Felkeltem, és megkérdeztem, hol van. Értetlenül néztek rám. Én meg rájuk. De már megszoktam. Ha valamit elsőre nem értenek meg, kár magyarázni. Felkeltem, és elindulta, talán, hogy megkeressem.
A kórteremben volt egy mosdókagyló. Addig jutottam. Megszédültem, elkaptam a kagyló széllét, és rátámaszkodtam. Belenéztem a tükörbe. Roppant szarul néztem ki, de a szemeim, a saját szemeim… Ismét megfordult körülöttem a világ. Akik láttak, azt mondják, úgy dőltem el, mint egy darab fa.
Később, mikor jobban lettem, elmondták, hogy egy busz talált rám, és hogy az árokparton hevertem, és súlyos napszúrást kaptam. Az orvosok szerint szerencsés vagyok, hogy megúsztam. Az én kis történetemről senkinek sem meséltem azóta, de ha a tükörbe nézek - a saját szemembe - mindig eszembe jut.
