Levél Anitának

- Hidd el, én nem akartalak felkavarni! – mondta a srác, a körhintán ülve, miközben arra gondolt, ez most pont olyan, mint az oviban. Mikor megkapta a hőn áhított játékot, és az, az első napon eltörött. Csak nézte, és nem értette, mi van. Pedig annyira vigyázott rá, egyszerűen nem tudta felfogni.
- A lány csak ült és nézte a körülötte forgó világot. Ha rá gondolt, még mindig felkavarta a dolog. Mint a játszótéri hinta a világot. Minden elmosódott, csak a gyomorkavaró érzés volt szinte tapintható, amit a centripetális erő váltott ki.
- De akkor este, te ott meghúztad a ravaszt! – És én úgy érzetem, itt az ideje, hogy lenyúljak a torkomon, és kitépjem a szívemet. Tette hozzá magában, de a fájdalmas igazságot jobbnak látta nem kimondani. – Mindegy is, hagyjuk is! Inkább elmesélek neked valamit. Valamit, ami bár nem szerves része a témának, mégis mutatja, az élet nem mindig „olyan, mint amikor olyan, amilyen”, sőt, akkor éjjel talán semmi sem volt olyan.
Ez még akkor történt, mikor Debrecenben laktam, suliba jártam, és a Volánnál dolgoztam. Néha abban a McDonaldsban kajáltam, ahol talán nem kellett volna soha, de ezt már tudod.

Nem rég költöztem új albérletbe. Teljesen egyedül egy garzonlakásba. A hálórész a főzőfülke és a fürdő fölött volt kialakítva. Egy igen nehéz nap után, hót fáradtan dőltem be az ágyba. Igen mélyen aludtam, ám édes álmomat csörömpölés zavarta meg. Lentről, a főzőfülkéből jött a zaj. Fogalmam sem volt, mi okozta, de edénycsörömpölést hallottam. Először csak álomnak véltem, de mivel nem akart abbamaradni, lassan eljutott a tudatomig, hogy a csörömpölés valós. Fáradtan lemásztam a hálófülkéből, és a zaj forrása felé néztem. A látványtól elállt a lélegzetem. A konyhapult feletti lámpa égett. A mai napig nem tudom, hogy én hagytam-e égve, vagy valaki felkapcsolta. A fénynél a pulton, pedig két apró teremtést láttam hadakozni. Két apró gyerekszerű lény volt. Fehér bőrük volt, és kócos vörös hajuk. Alig voltak nagyobbak egy bögrénél. Az egyik, kezében a villámat szorongatta, a fején, pedig kávéscsészéim egyikét viselte sisakként. A másik egy teáskanalat fogott az egyik kezében buzogányként, testét, pedig egy kávés alátéttel baljában védte.
Nagyon belemerültek a csatározásba. Észre sem vettek. A kanalas állt nyerésre. Buzogányával sűrűn osztotta a csapásokat, pajzsával, pedig ügyesen védte a villás elerőtlenedő szúrásait. Aztán a villás hirtelen lukat talált a másik védelmén. Beakasztotta a villát a másik nadrágjába, és a feje felett átlendítve, a konyhapultról a padlóra dobta. Amaz hatalmas nyekkenéssel és csörömpöléssel a padlóra zuhant. Hirtelen a villám követte. Szigonyként zúgott felé, de ő a teste elé rántva a csészealjat hárította azt. És már talpon is volt, mire a másik odaért. A pajzzsát cselesen eldobva kisöpörte a másik lábát, és egy hatalmas ütéssel összetörte a fején a kávéscsészémet.
- HÉJ! – kiáltottam fel ámultan és meglepődve, de felháborodottan az engem ért kár miatt.
Egy pillanatra mindketten rám meredtek, arcukon láttam a gyerekes meglepődést, és a lebukás érzésének vonásait, majd hirtelen semmivé foszlottak. A villa és a kávéskanál a földre hullott. Megtöröltem a szemem, de már csak a törött csészém, és az edényeim csendéletét láttam.
Még egy évig laktam abban az albiban, de soha többé nem láttam őket. Sőt semmi furcsaságot nem tapasztaltam. A kávéscsésze darabjait azóta is őrzöm. Másoknak nem meséltem el soha a történetet. Néha én is azt hiszem, csupán álmodtam. A csészedarabok, pedig nem elég meggyőzőek, hogy rajtam kívül bárkinek is elmeséljem, anélkül, hogy bolondnak ne nézzenek.

- Hát ennyi a sztori. - A körhinta lassan nyikorogva állt meg. A srác keserédes mosollyal állt fel a fém ülőkéről – És még azt gondoltam, most fogok leszokni a cigiről. – húzta elő a kék multit a zsebéből.

Hegedűszó

Egy romos gótikus templom oldalhajójában állok. A helységben barokk ruhákba öltöztetett csont szárazra aszott múmiák állnak. A falakat támasztják mind. Engem bámulnak üreges szemeikkel. A terem közepén egy négyzet alapú oszlop fut az ég felé. Az oszlop minden oldalán egy-egy képecske függ. Az egyik képet vizsgálom épp.Pergamen-sárga alapon sötét szénceruza vonalak. Közelebb hajolok, a vonalak közt egy fél hegedű sziluettjére leszek figyelmes. Nem áll össze a kép. Távolabbról próbálkozok. A vonalak egy fél arcot, vállat, és az arc elé omló hajtincseket adnak ki. Ismét az aprócska hegedű felé fordítom figyelmemet. Mellette két világos folt, mit két haragos szempár mered rám. Nézem a foltot, nem lehet szempár, ott, nem lehet a hegedűs feje, úgy nem lehet hegedülni. A hegedűn izzó vonalakként jelennek meg a húrok, majd a húrok körül tűzbogarak násztáncát leíró kesze-kusza nyolcasként feltűnik a vonó végének útja is. Ezzel együtt fülemben felcsendült a bizarr dallamú hegedűszó, melyet a képen húz az ördög hallgatója fülébe. Patás lábú gonosz tekintetű kis figura ugrált a képen, s vele együtt a vállamon. Feje felett hegedűt lenget, melyen vonójával bizarr pózban bizarr nótát húz szakadatlanul. Testem kiszabadult tudatom irányítása alól. Őrült táncba kezd, miközben saját hahotámat hallottam a hegedűszón átszűrődni. Maradék józan eszemmel megszeppenve figyeltem, hogyan kényszerülők a megfigyelő szerepének börtönébe. Testem eközben feltáncolt a templom karzatára. Egy hirtelen, szinte véletlenszerű mozdulattal – talán a tudatom utolsó erőfeszítésével - kifordulok egy keskeny emeleti ablakon. Fogamat összeszorítva zuhanok a mélybe. Teljes megnyugvás tölt el. Vége az őrületnek, ennek a kontrolálatlan táncnak. Ha a magam ura nem is leszek, más se rendelkezhet felettem.
Ezt álmodtam az éjjel. Ti értitek?

Közlendő máshol

Elköltözünk. Úgy fizikailag mi, mármint én, meg a Kedvesem. Ennek kapcsán pedig a tartalom is. Vagyis hogy nyílik egy másik blog, ahol lesz írás, itt viszont eddig se volt már egy ideje.

Azt nem tudom, hogy itt jelennek-e meg újabb posztok, de itt biztos lesz közlés.
Ha érdekel, tarts velünk odaát!