2011. július 4., hétfő

Az utolsó tündér

Magas, szikár alak bontakozott ki a hajnali ködből. Haja mint a jéggé fagyott éjszaka, szeme, mint a déli napon megcsillanó óarany. A természet körbefonta. Egy volt a fákkal, melyek közül kilépett. A fű rezdüléseivel harmóniában járt. Vállát szélessé tették mellvértje vállvasai. Hosszú köpenye utána lebbent a gyenge szélben. Két világ mezsgyéjén, az utolsó hős volt. Megfáradt tündér lovag, egy sötét, komor világ kezdetén.

Hajnalhasadáskor, a felkelő nappal a hátában lépett be a rozoga épületbe. Az ivóban az előző este terhétől másnapos csőcselék rezzenve riadt a napfény első sugaraira. A lovag a söntéshez lépett. Mozgása harmonikus volt, ragadozó nagymacskára emlékeztetett.
- Egy villámkék szemű tündérlányt keresek. Szólt a lovag földöntúli hangon.
A bikanyakú kocsmáros lesütötte szemét. Megpróbálta kiűzni, az agyába akaratlanul tóduló emlékeket, melyeket az elf szava hívott életre. Szólásra nyitotta száját, de hang nem jött ki rajta.
Ebben a pillanatban harsány nevetés hallatszott az egyik sarokból. Csorba, rothadó fogakkal szegélyezett mély torokból pattant elő. Egy ősz hajú emberroncs szájából.
- A nő halott, elf! Nem látod viszont a szemeit soha!
- Hazudsz percemberke. – közölte rezzenéstelenül a tündér, de szívébe jeges kézként markolt a félelem.
Ahogy jött, úgy lépett ki a reggeli napfénybe.

Letörölte kardjáról a vért. Mélyen a föld alatt járt. A gonosz birodalmában. A barlang nyirkos falai fölé hajoltak, elnyomták. Érezte, hogy lelkét szorítja az évezredes sötétség. Előtte a vájat egy terembe torkollt. Tudta, hogy itt kell lennie a villámkék szemű lánynak, akit keres. A szívébe ismét belemarkolt a félelem.
Belépett a terembe. A homályból kibontakozott a terem hátsó fala. A nyirkos falra egy meggyötört test volt láncolva, merev kifacsart torzóként. Még egyet lépett előre. A torzó szemürege üresen meredt az örök sötétségbe. Annyi harc után először megrezzent, térdre esett, majd arccal a földre.
- Nem látod viszont a szemei soha! – tódult az agyába lüktető fájdalomként.
A sötétség körbeölelte, megtalálta a rést a pajzson, és Malior, a mindeneket elnyelő, már a szájában forgatta az elf józan eszét.
Ebben a pillanatban halkan megcsörren a lánc.
- Ki jár itt, az örök sötétségben? – csendült fel egy földöntúli női hang.

A lemenő nap fényében két alak lépett ki a sziklahasadékon. Egy szürke hajú, rogyadozó térdű, aranyszemű tündér lovag vezetett egy megszürkült bőrű, kifacsart testű, bekötött szemű tündérlányt.
Szótlanul, megtörve bicegtek el a rozzant épület mellett. A leszálló ködön keresztül sétáltak be az erdőbe, és soha többet nem látták őket onnan kijönni.

Ennek már jó pár éve. Azóta az erdőt kivágták, de nyomát sem találták tündéreknek. Ez volt az utolsó eset, hogy valaki láthatta őket.

2011. május 11., szerda

Ördögök

„A modern szellemtudomány, pl. az asztropozófia többféle sátánt különböztet meg. Jelenlegi korszakunkban különösen két ördögi erő tevékenykedik, az egyik Lucifer, a másiknak Ahrimán a neve. Lucifer, a fényhozó adta az embernek az intellektus fényét, vagy ha úgy tetszik, az almát a jó és a rossz tudásának fájáról. Valószínűleg őróla szül a görög legenda is arról, aki a tüzet ellopta az égből az emberek számára. Akkor még Prométheusznak nevezték. Jób Könyvének tanúsága szerint az Isteni teremtés birodalmába, a mi világunkba tartozik. „S eljöttek az Istennek fiai, hogy udvaroljanak az úr előtt. És a Sátán is eljött közöttük.”
Lucifer csak itt a földi életben kísértő, a halál után segíti az emberi lelket. Sőt kísértőként is inkább erkölcsi „edzőpartnernek” tekinthető, aki annak örül, ha legyőzik kísértéseit. Továbbá soha nem kísért az intellektus területén, ami az ő ajándéka. Lucifer az érzelmek, az indulatok, az extázisok világában kísért. Ő a „forró ördög”. Ahreim idegen kozmoszból tör be Naprendszerünkbe. Ő a „hideg ördög” a száraz racionalitás, a jéghideg értelem kísértője. Ahreim nem képes teremteni, tehát lelkeket akar rabolni a maga számára. Dr. Rudolf Steiner szellemes megfogalmazása szerint a két sátán között tervszerű összeműködés van. Az egyik kinyitja az ajtót és a másik jön be rajta. Az extatikus lelkesedés átcsap földhöz ragadt racionalitásba és fordítva. Az ész örök társadalma egyszer csak elkezdi lenyakazni ellenfeleit.”

Popper Péter


Érzem, mostanában a racionalitás ördöge kísért. Nem az a hirtelen fejjel rohanok a falnak. Azt, ha kezelni nem is tudom, de megtanultam vele együtt élni. Mikor kicsit távolabbról szemlélem a terveimet, hideg borzongás fut végig rajtam annak kíméletlensége sőt mondhatni gonoszsága láttán.

2011. január 12., szerda

Stoppos

Forró nyári nap volt egyedül ballagtam az országúton. Stoppoltam. Bár reménytelen volt a helyzet. Már egy órája egyetlen autót sem láttam. A dög melegben csak a madarak csiripeltek vidáman. Hirtelen halk morajra lettem figyelmes, mely a hátam mögül érkezett. Valami közeledett. Megfordultam, és fáradtan emeltem az égre hüvelykujjamat. Még nem láttam semmit, de már nem sok reményt fűztem az egészhez. Ebben a rohadt világban ki vesz fel egy stoppost?! Ekkor a kábé százötven méterre lévő kanyarból kirobbant egy autó. Gyönyörű hangja volt. Metálkék Ford. A sofőr igen dinamikusan vezetett, és valószínűleg tövig nyomta a gázt. Már a lendületből gondoltam, hogy nem áll meg. És ahogy közeledett, nem is lassított. Még mellém sem ért, de már leeresztettem a kezem. Ekkor hirtelen gumi csikordult a forró aszfalton, és a kocsi rajtam túlszaladva kábé húsz méterre megállt. Ekkor figyeltem meg igazán az autót. Átlagos tucat autó volt csupán, mégis a legszebb tucat autó, amit valaha láttam. Érződött a gazdája egyénisége, és autószeretete. És bár csak néhány pillantást vethettem rá, míg odakocogtam mellé, de tökéletesen az én ízlésvilágomat tükrözték az apró átalakítások. Nem volt benne egy apró túlzás, vagy hiányosság sem. Ennyi idő távlatában is nyugodtan mondhatom, a valaha látott legszebb autó volt.
Nem akartam, hát lemaradni erről a csodáról, így hát szedtem a lábam. Kinyitottam az anyóssülés ajtaját, és igencsak meglepődtem. Nem vagyok egy soviniszta, de el sem tudtam képzelni, hogy egy ilyen gyöngyszemet, ilyen dinamizmussal egy nő vezet.
– Szállj be, elviszlek! – Csattant a hangja, és már sikítottak is a gumik. Az autó szinte kirobbant, a hölgy pedig fesztelenül felkacagott. Hosszú haja vörösre volt festve, de az eredeti szőkésbarna, ami kikandikált a festék alól a hajtöveknél, sem állhatott valami rosszul a tulajnak. Kábé velem egyidős lehetett, és lehetetlenül vékony alkat. Egy pólót viselt, és egy világos nadrágot. Bár odakint nagy volt a hőség, a légkondi gondoskodott az utasok kényelméről.
A szemembe nézett, és … belemerültem a szemeibe. Azok a szemek! Kérdezett, valami olyasfélét, hogy hova is tartok pontosan, én meg nagy nehezen kiböktem, hogy merre. Látszólag nem zavarta, hogy egyenesen bámulom, és ez még jobban feszélyezte helyzetem. Irtó messze lakta, így igencsak meglepett, mikor tett egy könnyed megjegyzést, hogy hazáig visz.
– Elviszlek. – mondta – Imádom azt a helyet. Az ország legszebb része.
Egy darabig szóhoz sem jutottam, az út még az ő vezetési stílusával is vagy két óra. Aztán ocsúdin kezdtem. Egy gyönyörű autóban, egy bombajó nővel, két órát utazom. Csak a szemei! Olyan ismerősek. Mintha régóta ismerném ezeket a szemeket. Nemsokára beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy övé az autó, és imád vezetni. Ahogy beszélt, szinte vibrált, egyszerűen minden pillanatban lenyűgözött. Eleinte csak ámultam, de lassan kezdtem felvenni, a tőlem nem is olyan távol álló stílusát. Közben az autó száguldott, falta a kilométereket. Teljesen egy hullámhosszon voltunk. Megálltunk egy pihenőnél, ahol ittunk egy frissítőt. Volt ott egy nagyszájú úriköcsög banda. Három suttyó, valami sport limuzinnal. Szájhősködtek ott, hogy milyen jól vezetnek, hány csajt szednek fel, mennyi felest isznak meg egy buliban, stb., stb.
NANÁ, hogy versenyzünk!
A start már el is indult. Kirohantunk, beugrottunk a kocsiba, padlógáz, porfelhő, a két kocsi fej-fej mellett lőtt ki a parkolóból. Hosszú kilométereken haladtunk egymás mellett. A két autó nem bírt egy mással. Hirtelen egy busz tűnt fel előttünk. A helyzet nem volt túl rózsás. Ellenfelünk haladt a szembejövő sávban, ő előzhetett. Előttünk a busz. Se leállósáv, se rendes útpadka . Csak az árok. Ekkor rám mosolygott, és én hirtelen nagyon-nagyon megrémültem. Megvillantak a szemei. Azok a szemek. És én tudtam, hogy nem tud veszíteni. Hirtelen csikorogtak a gumik, és a sport limuzin elhúzott a busz mellett. Egy kamion kürtje hallatszott, nagyon közelről, majd egy hatalmas csattanás. A világ megpördült, és a busz jobb oldalán az autónk elhagyta a talajt.

Mikor kinyitottam a szemem, a szüleim álltak mellettem. Igen lassan eszméltem csak rá, hogy kórházban vagyok. Eszméletlenül fájt a fejem. Felültem, de ültömben is szédültem. Visszahanyatlottam. Ráeszméltem, mennyire tehetetlen vagyok. Hirtelen beugrott a lány képe. A szemei. Felkeltem, és megkérdeztem, hol van. Értetlenül néztek rám. Én meg rájuk. De már megszoktam. Ha valamit elsőre nem értenek meg, kár magyarázni. Felkeltem, és elindulta, talán, hogy megkeressem.
A kórteremben volt egy mosdókagyló. Addig jutottam. Megszédültem, elkaptam a kagyló széllét, és rátámaszkodtam. Belenéztem a tükörbe. Roppant szarul néztem ki, de a szemeim, a saját szemeim… Ismét megfordult körülöttem a világ. Akik láttak, azt mondják, úgy dőltem el, mint egy darab fa.
Később, mikor jobban lettem, elmondták, hogy egy busz talált rám, és hogy az árokparton hevertem, és súlyos napszúrást kaptam. Az orvosok szerint szerencsés vagyok, hogy megúsztam. Az én kis történetemről senkinek sem meséltem azóta, de ha a tükörbe nézek - a saját szemembe - mindig eszembe jut.