- Hidd el, én nem akartalak felkavarni! – mondta a srác, a körhintán ülve, miközben arra gondolt, ez most pont olyan, mint az oviban. Mikor megkapta a hőn áhított játékot, és az, az első napon eltörött. Csak nézte, és nem értette, mi van. Pedig annyira vigyázott rá, egyszerűen nem tudta felfogni.
- A lány csak ült és nézte a körülötte forgó világot. Ha rá gondolt, még mindig felkavarta a dolog. Mint a játszótéri hinta a világot. Minden elmosódott, csak a gyomorkavaró érzés volt szinte tapintható, amit a centripetális erő váltott ki.
- De akkor este, te ott meghúztad a ravaszt! – És én úgy érzetem, itt az ideje, hogy lenyúljak a torkomon, és kitépjem a szívemet. Tette hozzá magában, de a fájdalmas igazságot jobbnak látta nem kimondani. – Mindegy is, hagyjuk is! Inkább elmesélek neked valamit. Valamit, ami bár nem szerves része a témának, mégis mutatja, az élet nem mindig „olyan, mint amikor olyan, amilyen”, sőt, akkor éjjel talán semmi sem volt olyan.
Ez még akkor történt, mikor Debrecenben laktam, suliba jártam, és a Volánnál dolgoztam. Néha abban a McDonaldsban kajáltam, ahol talán nem kellett volna soha, de ezt már tudod.
Nem rég költöztem új albérletbe. Teljesen egyedül egy garzonlakásba. A hálórész a főzőfülke és a fürdő fölött volt kialakítva. Egy igen nehéz nap után, hót fáradtan dőltem be az ágyba. Igen mélyen aludtam, ám édes álmomat csörömpölés zavarta meg. Lentről, a főzőfülkéből jött a zaj. Fogalmam sem volt, mi okozta, de edénycsörömpölést hallottam. Először csak álomnak véltem, de mivel nem akart abbamaradni, lassan eljutott a tudatomig, hogy a csörömpölés valós. Fáradtan lemásztam a hálófülkéből, és a zaj forrása felé néztem. A látványtól elállt a lélegzetem. A konyhapult feletti lámpa égett. A mai napig nem tudom, hogy én hagytam-e égve, vagy valaki felkapcsolta. A fénynél a pulton, pedig két apró teremtést láttam hadakozni. Két apró gyerekszerű lény volt. Fehér bőrük volt, és kócos vörös hajuk. Alig voltak nagyobbak egy bögrénél. Az egyik, kezében a villámat szorongatta, a fején, pedig kávéscsészéim egyikét viselte sisakként. A másik egy teáskanalat fogott az egyik kezében buzogányként, testét, pedig egy kávés alátéttel baljában védte.
Nagyon belemerültek a csatározásba. Észre sem vettek. A kanalas állt nyerésre. Buzogányával sűrűn osztotta a csapásokat, pajzsával, pedig ügyesen védte a villás elerőtlenedő szúrásait. Aztán a villás hirtelen lukat talált a másik védelmén. Beakasztotta a villát a másik nadrágjába, és a feje felett átlendítve, a konyhapultról a padlóra dobta. Amaz hatalmas nyekkenéssel és csörömpöléssel a padlóra zuhant. Hirtelen a villám követte. Szigonyként zúgott felé, de ő a teste elé rántva a csészealjat hárította azt. És már talpon is volt, mire a másik odaért. A pajzzsát cselesen eldobva kisöpörte a másik lábát, és egy hatalmas ütéssel összetörte a fején a kávéscsészémet.
- HÉJ! – kiáltottam fel ámultan és meglepődve, de felháborodottan az engem ért kár miatt.
Egy pillanatra mindketten rám meredtek, arcukon láttam a gyerekes meglepődést, és a lebukás érzésének vonásait, majd hirtelen semmivé foszlottak. A villa és a kávéskanál a földre hullott. Megtöröltem a szemem, de már csak a törött csészém, és az edényeim csendéletét láttam.
Még egy évig laktam abban az albiban, de soha többé nem láttam őket. Sőt semmi furcsaságot nem tapasztaltam. A kávéscsésze darabjait azóta is őrzöm. Másoknak nem meséltem el soha a történetet. Néha én is azt hiszem, csupán álmodtam. A csészedarabok, pedig nem elég meggyőzőek, hogy rajtam kívül bárkinek is elmeséljem, anélkül, hogy bolondnak ne nézzenek.
- Hát ennyi a sztori. - A körhinta lassan nyikorogva állt meg. A srác keserédes mosollyal állt fel a fém ülőkéről – És még azt gondoltam, most fogok leszokni a cigiről. – húzta elő a kék multit a zsebéből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése