Az utolsó tündér

Magas, szikár alak bontakozott ki a hajnali ködből. Haja mint a jéggé fagyott éjszaka, szeme, mint a déli napon megcsillanó óarany. A természet körbefonta. Egy volt a fákkal, melyek közül kilépett. A fű rezdüléseivel harmóniában járt. Vállát szélessé tették mellvértje vállvasai. Hosszú köpenye utána lebbent a gyenge szélben. Két világ mezsgyéjén, az utolsó hős volt. Megfáradt tündér lovag, egy sötét, komor világ kezdetén.

Hajnalhasadáskor, a felkelő nappal a hátában lépett be a rozoga épületbe. Az ivóban az előző este terhétől másnapos csőcselék rezzenve riadt a napfény első sugaraira. A lovag a söntéshez lépett. Mozgása harmonikus volt, ragadozó nagymacskára emlékeztetett.
- Egy villámkék szemű tündérlányt keresek. Szólt a lovag földöntúli hangon.
A bikanyakú kocsmáros lesütötte szemét. Megpróbálta kiűzni, az agyába akaratlanul tóduló emlékeket, melyeket az elf szava hívott életre. Szólásra nyitotta száját, de hang nem jött ki rajta.
Ebben a pillanatban harsány nevetés hallatszott az egyik sarokból. Csorba, rothadó fogakkal szegélyezett mély torokból pattant elő. Egy ősz hajú emberroncs szájából.
- A nő halott, elf! Nem látod viszont a szemeit soha!
- Hazudsz percemberke. – közölte rezzenéstelenül a tündér, de szívébe jeges kézként markolt a félelem.
Ahogy jött, úgy lépett ki a reggeli napfénybe.

Letörölte kardjáról a vért. Mélyen a föld alatt járt. A gonosz birodalmában. A barlang nyirkos falai fölé hajoltak, elnyomták. Érezte, hogy lelkét szorítja az évezredes sötétség. Előtte a vájat egy terembe torkollt. Tudta, hogy itt kell lennie a villámkék szemű lánynak, akit keres. A szívébe ismét belemarkolt a félelem.
Belépett a terembe. A homályból kibontakozott a terem hátsó fala. A nyirkos falra egy meggyötört test volt láncolva, merev kifacsart torzóként. Még egyet lépett előre. A torzó szemürege üresen meredt az örök sötétségbe. Annyi harc után először megrezzent, térdre esett, majd arccal a földre.
- Nem látod viszont a szemei soha! – tódult az agyába lüktető fájdalomként.
A sötétség körbeölelte, megtalálta a rést a pajzson, és Malior, a mindeneket elnyelő, már a szájában forgatta az elf józan eszét.
Ebben a pillanatban halkan megcsörren a lánc.
- Ki jár itt, az örök sötétségben? – csendült fel egy földöntúli női hang.

A lemenő nap fényében két alak lépett ki a sziklahasadékon. Egy szürke hajú, rogyadozó térdű, aranyszemű tündér lovag vezetett egy megszürkült bőrű, kifacsart testű, bekötött szemű tündérlányt.
Szótlanul, megtörve bicegtek el a rozzant épület mellett. A leszálló ködön keresztül sétáltak be az erdőbe, és soha többet nem látták őket onnan kijönni.

Ennek már jó pár éve. Azóta az erdőt kivágták, de nyomát sem találták tündéreknek. Ez volt az utolsó eset, hogy valaki láthatta őket.